Most kicsit így érzem magam...
2010. február 28., vasárnap
#2 The beginnings
Még mindig kuszaság az életem. A baj az, hogy bár már látnom kéne valamit, (legalább az út elejét) egyelőre semmit sem látok, pedig már van változás! Kedves ismerős közbenjárásának hála, úgy fest két héten belül végre munkába állhatok. Nem a legjobb, de végre valami, és nem kölcsönökből kell élnem. Azért persze nézek mást továbbra is, hátha kisül belőle más(jobb), de azért már nem vagyok annyira bizakodó.
Az az igazság, hogy rohadtul elcsesztem az életem. És azt hiszem most van az első pillanat, hogy ezt ki mertem mondani. :S Túl sok mindent fojtok el magamban, már nagyon rég óta, ezért van ez. Sok - fontos - dolgot nem mondtam ki akkor, mikor kellett volna.. pedig akkor most mennyivel más lenne az életem!
Na jó, megint kuszulok, awww--- Inkább kezdem az elején.
Polgári családból gyüttem, anyám titkárnő, apám katona volt. Éldegéltünk 'szépen', egy kis tiszti-lakásban a fővárostól nem messze egészen nagyjából a milleniumig. Akkoriban találták ki anyámék, hogy (a házasságukat mentve) költözzünk el egy közeli településre, 'vidékre', mer' ott majd milyen jó lesz nekünk. Ez mind szép volt és jó, kevés hitel felvételével sikerült is egy szép kis házikót vennünk kb. 20 km-re addigi lakhelyünktől. Ekkor voltam én zirka 10 éves.
A házat kicsit rendbe kellett tenni, így az sült ki belőle, hogy apum kiköltözött, alakítgatta az új fészket, mi meg anyummal kettecskén átköltöztünk albérletbe - a szemközti lakásba. Aztán jött egy törés.
Farsang volt és péntek, tisztán emlékszem, mert aznap este volt a suliban a farsangi bál, ahova (ugyan jelmez nélkül) de el szerettem volna menni. A lakásban még mindig káosz volt, doboz-doboz hátán, egynegyede 'vidéken' háromnegyede meg az albérletben. Több napja fájtak a térdeim, egyre nehezebben tudtam őket mozgatni, míg 3 nap leforgása alatt buci méretűre dagadt mindkettő. Természetesen miért ne pont pénteken tetőzött volna, az annyira-nagyon várt farsang estéjére. Mindegy. Nem tudtam elmenni - őszintén szólva sehova sem tudtam menni, mert majd bele gebedtem, annyira fájtak a lábaim. Anyám persze nem hitte el, hogy bármi bajom van, pedig a kádba nem tudtam beemelni a lábam...
Mamám intézkedett az ügyben, hétfőre beutalót szerzett nekem annak a kórháznak a gyermekosztályára, amelyikben ő is dolgozott. Vérvétel, vizelet, semmit sem mutatott ki, csak annyit, hogy irtóra magas a süllyedésem, kb. 5xöse a normálisnak, ami azt mutatja, hogy gyulladás van a szervezetemben. (ezt magamtól is tudtam.de mitől alakult ki??) Bent tartottak a kórházban, vizsgálatok, gyógytorna, majd kb. 2 hét után közölték, hogy áthelyeznek az ORFI-ba, Budára, mert ott vannak az erre való szakemberek. A főorvos nagyon rendes volt velem, iszonyú hálás vagyok neki, mert rengeteget segített (ahogy a nővérek is) abban, hogy kicsit elviselhetőbb legyen a benttartózkodásom. Konkrétan a saját autójával hurcibált a Tűűzoltó utcai gyermekklinikára a kardiológiára, ahogy ő segített átszállítani engem az ORFIba is. Nah, ott már többet tudtunk meg, feltérképezték a családban fellelhető bajokat, és kiderült, hogy nagy valószínűséggel juvenilis rheumatodis arthitisem van (azt hiszem így írják), magyarul gyermekkori reuma. Fasza.
Ha emlékeim nem csalnak, akkor voltam kb. 167 centi magas, és olyan 50 kiló körül, mikor bementem a kórházba. A két hetes Péterfys tartózkodásom alatt lefogytam 10 kilót, nem volt étvágyam, és amúgyis megviselt az egész. Nem voltam nagy suli-fan, de azért hiányoztak a többiek...igaz, osztályfőnököm nagyon rendes volt, rajzoltatott nekem kedves kis üdvözlő-lapokat, meg hetente meglátogatott bent, hozta a "leckét". Lényeg a lényeg, hogy gebe lettem - legalábbis egy időre. Mikor kitalálták mi bajom, elkeztdek gyógyszerekkel tömni (napi 3szor 8-10szem gyógyszer), köztük egy Methotrexat nevűvel is, ami ugyan hatásos volt - mivel szteroidot és különböző hormonokat tartalmazott - ugyanakkor baromira felborította az addig normális hormonháztartásomat. Egy szónak is száz a vége, rohamosan hízni kezdtem. Eleinte a nővérek még azzal traktáltak, hogy egyek, miért nem eszek, aztán már azzal, hogy vissza kéne fogni. Nem én tehettem róla, a gyógyszerek étvágyfokozót is tartamaztak.
Közel 7 hetet voltam bent, az idő alatt felmentem 85 kilóra. ... Úgy néztem ki, mint egy kismalac, és egész addig, míg utcára nem mentem, fel sem tűnt, sőt, igazából csak akkor vettem észre magam, mikor újra iskolába mentem, és az osztályom szabályosan nem ismert meg.
Ez volt az első törésem. Az addig szép arcú, helyes, karcsú kislányból egy majd 100kilós mangalica lettem, ami miatt persze megkezdődtek a csúfolódások is. Nem volt elég, hogy rosszul éreztem magam a bőrömben, még a többiek is kirekesztettek, pedig korábban majd minden fiú belém volt szerelmes... 'Érvágás' #1.
Szerencsémnek, és kitartásomnak hála 3 hónap alatt lefogytam, ha lehet még karcsúbbra, mint a kórház előtt, és a suliban sem kellett évet ismételnem.. Kitűnő lettem 5 dicsérettel év végén, igaz, szerintem csak sajnálatból...de nem is ez a lényeg. Ezzel a betegséggel kezdődött szerintem minden..minden rossz, ami ezután következett.
Mára ennyi, így is hosszú lett.
Kellemes hétvégét mindenkinek!
Wonder
Nelly Furtado
Mostanában ezt hallgatom sokat. Nem tudom miért..talán a tudatalattim miatt.
- Nelly Furtado - Manos Al Aire
2010. február 5., péntek
The #1
Hát..mostmár itt is jelen vagyok.. Hogy minek? Magam sem tudom.
Na jó, de tudom. Azért, hogy leírhassam azokat a gondolatokat, amiket másokkal nem tudok megosztani, mert cenzúrázom őket élőszóban. Itt meg nem kell. Jön, írom, ott van, pont.
Megint akkor fekszem, mikor mások kelnek.. nemjóezígy!
Most nézem: fentvan a Vampire Diaries új része... Lekapom-cigi-aztán talán alvás. Talán. Tegnap is fél7kor feküdtem, azelőtt is.. Még mindig depis és antiszoci vagyok, de ma már mosolyogtam, jó jel.
Azt hiszem mára ennyi. Kérdés-vélemény-egyébizébizé, írjatok! Legalább látom, hogy valaki olvas engem. ;)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
